20 éves voltam és nyári munkásként dolgoztam egy étteremben Budapesten. Érettségi után nem akartam egyből továbbtanulni, mert úgy voltam vele, keresek egy kis pénzt, aztán meglátom mi lesz. Az éttermi munka eléggé tetszett, nem volt semmi bajom a túlórákkal sem, bulinak fogtam fel az egészet. Emlékszem, július volt, elképesztő hőség. Alig tudtam aludni éjszaka, csak forgolódtam, mikor végre olyan hajnali 3 körül elnyomott az álom és azt álmodtam, hogy Amerikában vagyok!

A Central Parkban sétálgattam, amit persze csak a filmekből láttam addig, körülöttem valóságosnak tűnő emberek, sokan kocogtak, sétáltak és beszélgettek, persze magyarul, hiszen az álmok furcsa dolgok. Mikor elérkeztem egy kis tóhoz, leültem egy padra és csak úgy nézelődtem szerte-szét, amikor megláttam Őt. Magas volt, göndör, barna hajú és zöld szemű, szintén a kis tó partján üldögélt és egy vastag könyvet olvasott. Nem tudom, de azt éreztem, hogy közöm van hozzá és hogy szeretem. Felálltam, odamentem hozzá és beszélgetni kezdtünk, összeforrt a tekintetünk és valahogy olyan nagyon meghitt volt az egész. Aztán felébredtem és bementem dolgozni.

Teltek múltak a hónapok, és ahogy lenni szokott az álmokkal, már nem is emlékeztem rá, mikor is édesanyám boldogan mutatta nekem, hogy levelet hozott a postás és azt írja a New York-i nagybátyám, hogy menjünk ki hozzá a családdal egy kis vakációra, mert már vagy 10 éve nem látott bennünket. Nekem valahogy meg sem volt, hogy él egy rokonunk Amerikában, mert annyira nem tartottuk napi szinten a kapcsolatot, szinte csak karácsonykor jött egy-egy képeslap és amíg kisebbek voltunk néhány játékkal és ruhákkal megpakolt csomag. Mondanom sem kell, irtó izgatott lettem, hogy én, meg Amerika, és repülés, szóval gyorsan lezavartam a tennivalókat, kértem szabadságot a melóban, nagybátyám pedig lefoglalta nekünk a repülőjegyet és irány az Egyesült Álmok! :-)

New York

New York látképe a háttérben derengő Central Parkkal.

Megérkeztünk szerencsésen, nagybátyám fogadott bennünket a reptéren, majd még jó pár óra autózás után megérkeztünk Brooklynba a lakásához. Pár nap múlva, mikor már megszoktuk a kintlétet és elkezdtem merni is használni az angol nyelvvizsgára tanultakat, úgy döntöttem, hogy elmegyek egyedül lófrálni egyet (az ősőknek elég volt már a felfedezésből és inkább csak együtt szerettek volna lenni, beszélgetni), felfedezni a várost és sétálni mentem. Mikor beléptem a Central Parkba, akkor villant be, hogy álmomban már jártam itt! Nagyon furi érzés volt! Találtam egy kis tavat is, persze nem pont úgy nézett ki, mint álmomban, de szép volt, rengeteg vadkacsa úszkált benne békésen megférve a hatalmas tengeri sirályokkal. Leültem hát egy padra a többórás gyaloglást kipihenni, de nem ült senki a mellettem lévő padon, mint álmomban. Meg is mosolyogtam magam, hogy milyenek vagyunk mi emberek. Igazából nem hiszünk abban, hogy az álmunk valóra válik, de mégis a szemünk sarkából figyeljük hátha… Egy óra ücsörgés után elindultam a parkon át a Cosmopolitanba, amit ugye feltétlen látni kell, ha már erre jár az ember.

Central Park

Ez az a bizonyos kis tó a Central Park közepén.

Útközben John Lenon háza előtt haladtam el, megálltam szemben egy kis bódénál venni egy hot-dogot (mondanom sem kell, hogy a kis költőpénzemből komolyabb ebédre nem futotta). Fizetés után nagy műgonddal igyekeztem elmajszolni jól megérdemelt ebédem, mert ugye a mustár elég szépen mutat az ember leányának a hófehér blúzán, ezért a figyelmem az utca forgataga helyett kizárólag a hot-dogra koncentrálódott. Így történt, hogy néhány hangos kiáltást és egy kavargó porfelhőt követően a földön találtam magam egy bringás sráctól 2 méterre, aki szitkozódva tápászkodott fel a földről az eldőlt bringája mellől és legnagyobb meglepetésemre magyarul dícsérte kedves édesanyám le és felmenőit.

Ezen én úgy elkezdtem vinnyogva röhögni, hogy a srác lemerevedett, nem értve, hogy akkor most mi is történik. A nevetéstől fulladozva csak annyit tudtam kinyögni, hogy magyar vagyok nem turista. Ezen aztán ő is teljesen készen lett és kifulladásig röhögtünk egymáson meg magunkon, meg azon, hogy a csodával határos módon a hot-dogom megmenekült, mert ahogy bukfencezve gurultam végig porban feltartott kézzel óvtam a kajám egészségét, úgy hogy még egy kis mustár sem cseppent le róla. Mikor aztán nagynehezen magunkhoz tértünk, helyrehoztuk a ruhánkat, amennyire lehetett és késő délutánig dumáltunk a parkaban. Így történt, hogy nem jutottam el a Cosmopolitanba, viszont megismertem Gábort, aki mint mesélte, ösztöndíjjal van kint a műszaki egyetemen és egyáltalán nem vágyik vissza abba a kis országba, melynek nyelvén imént még virtuózan ecsetelte, hogy hová is kíván engem. A beszélgetést újabb és újabb találkozások követték, még az ősöknek is bemutattam Gábort, akikkel egyből megtalálta a hangot. Vészesen fogyott az idő a vakációnkból, így megbeszéltük, hogy majd skypon, meg minden létező módon tartjuk a kapcsolatot, de így is nagyon szomorúra sikerült az elválás..

amerikai lánykérés

Fél év telt el, amikor Gábor izgatottan hívott a hírrel, hogy nagyon jó lett a tanulmányi eredménye, ezért magasabb ösztöndíj-kategóriába sorolták és emelett még napi pár órás állást is vállalt egy futár cégnél, úgyhogy szépen kér arra, hogy menjek vissza hozzá a Nagy Almába és ha összehúzzuk magunkat ebből a pénzből elleszünk. Mivel az életem és a karrierem legelején voltam, úgy gondoltam miért is ne próbálnám meg. Irány kalad-ország! Decemberben már újra kint voltam és együtt éltük át New York káprázatos, karácsonyi forgatagát.

Teltek-múltak a hónapok, nekem is sikerült egy félállást vállalnom egy közeli kávézóban egy intenzív nyelvtanfolyam elvégzése után, így már végképp nem volt panaszra okunk. Egy tikkasztóan meleg júniusi délután a Central Parkban futottunk össze egy kávéra, ahogy megbeszéltük, de már messziről kiszúrtam, hogy Gábor elég furcsán viselkedik. Kezdtem is aggaódni, hogy akkor most mi a szösz, mert ugye az ember egyből a legrosszabra gondol. De a legnagyobb meglepetésemre, zavartan kotort elő a zsebéből egy kis dobozkát, és térdenállva kérte meg a kezem a kis tó partján, a Central Park közepén. Így vált valóra az álmom, még most sem ocsúdtam fel, hogy ez egyáltalán lehetséges. Persze Gábor egyáltalán nem göndör és a szemei sem zöldek, de ezt egyáltalán nem bánom! És a dobozkából előkerült az a kis tárgyacska, ami azóta is a legbecsesebb a számomra: egy gyönyörű, fehérarany eljegyzési gyűrű. :-)

Baroness eljegyzési gyűrű

És az én gyönyörűséges eljegyzési gyűrűm… :-)