Az ezredforduló környékén járhattunk és én pontosan 30 éves voltam. Nyaralni mentünk a horvát tengerparthoz Áronnal, mert már rég nem jártunk sehol, sokat dolgoztunk és tanultunk, úgy éreztük, most már valóban ránk fér a pihenés. 4 éve jártunk ekkoriban, amiből 3 évet már egy közös albérletben is eltöltöttünk és úgy látszott, zökkenőmentesen haladnak a dolgaink, jól megvagyunk, tökéletesen kiegészítjük egymást.

Autóval indultunk Budapestről és 10 óra alatt meg is érkeztünk Pag szigetére. Egy nagyon kedves kis panzióban szálltunk meg, a tulaj elképesztően viccesen törte az angolt és a németet, valamint magyarul is tudott pár szót, nagyrészt persze csak nyomdafestéket nem tűrőket, de ilyen édes öreg bácsit még sohasem láttam azelőtt. Miután kipakoltunk a szobánkba, ami a csodálatos tengerre nézett, megebédeltünk a panzió éttermében, ahol tengeri herkentyűket és salátát szolgáltak fel nekünk, majd a délutáni pihenés után elérkezett az este és Áron azt mondta, menjünk be a vízbe egy kicsit, hiszen olyan fullasztó a hőség, nem árt ha lehűlünk egy kicsit.

1

Elindultunk a kavicsos partra, vállunkon fürdő lepedővel, hónunk alatt naptejjel és napernyővel. Én, mint előrelátó nő, természetesen beszereztem még otthon egy pár gumitalpú cipőt, mert a barátaim a lelkemre kötötték, hogy azt mindenképp vegyek, mert a tengeri sünök erre felé igencsak szúrósak. Áron persze önálló nagyfiút játszott, aki nem hallgat a városi legendákra, ezért mezítláb sasszézott végig a parton, néha fel-fel szisszenve az apró szikláktól és üres kólás dobozoktól.

Mikor beértünk a sós vízbe, gyorsan felfújtuk a gumimatracot és ráültünk, majd beszélgetni kezdtünk. Olyan meghitt volt minden, a finom, meleg szellő, a párom ölelése, a víz csobogása, leírhatatlanul boldog voltam, nagyon kellett már nekünk ez a kis pihenés. Pár méterre lehettünk a parttól, mikor Áron elhatározta, hogy beugrik a vízbe és keres nekem gyöngyöt, olyan igazi értékeset, amit a filmekben szoktak a halászok. Nagyot nevettem, majd az én drága párom valóban lebukott a víz alá és amikor feljött, egy aprócska doboz volt a kezében.
– Ezt most találtad?-kérdeztem csodálkozva, bár gyanús volt, hogy esetleg a short nadrágja zsebéből vette elő Áron.
– Igen, képzeld, itt volt pont a tenger fenekén ez a dobozka. Nyisd ki bátran!

Kicsit értetlenül álltam a dolog előtt, valóban nem tudtam eldöntetni, hogy Áron ezt tényleg most találta a tenger fenekén, vagy előre felkészült és mindvégig a zsebében őrizte a dobozt. Végül persze győzött a kíváncsiság és kinyitottam. Egy varázslatos eljegyzési gyűrű lapult a dobozban, mesés rozé aranyból készült és egy kékes-fekete Tahiti gyöngy ékesítette. Őszintén megmondva, nem is gondoltam volna, hogy Áronnak ilyen kifinomult ízlése van az ékszerekhez is…

Sarurnus eljegyzesi gyűrű

Ezt a gyönyörűséget választotta nekem az én Áronom: Sarurnus – eljegyzési gyűrű, bővebben itt.

– Szeretném, ha hozzám jönnél feleségül! – mondta Áron, én pedig leugrottam mellé a matracról és abban a másodpercben valami eszméletlenül szúrósat éreztem a lábujjamban.
-Mit felelsz?-kérdezte elpirulva, remegő hanggal.
-Neeee, hát ezt nem hiszem el!-sikítottam hangosan.
-Őőőőő, ez…ez azt jelenti, hogy nem?
– Jajj istenem, beleléptem egy tengeri sünbe és vérzik a lábujjam!-mondtam kétségbeesetten és elindultam a part felé, be a házba, hogy kötszert keressek.

Szegény Áron megszeppenve követett, nem csak a lábam, de a szívem is fájt, hogy elrontottam a pillanatot, de minél előbb le akartam fertőtleníteni a sebet, így aztán előre bicegtem a panzióba, ahol a tulaj fogadott minket.
– Miért sírni miszisz? – kérdezte kedvesen.
– Lesz házasság, lábam vérzik, sün megszúrt!-vetettem oda neki címszavakban az elmúlt percek eseményeit, majd Áron is befutott.
– Mi a baj miszter?
– Semmi gond nincs Peter, csak megkértem a kezét…alapvetően nekem igent mondott, már ami a kezét illeti, de közben bejelentkezett egy sün, aki meg a lábát akarta…

Miután felértünk a szobába, egy kedves német házaspár ellátta a sebemet, kaptam fájdalomcsillapítót és bebújtam az ágyba. Mikor Áron mellém feküdt, átöleltük egymást és azt mondtam neki:
– Nagyon szeretlek és bocsáss meg, amiért elbénáztam a dolgot…Nem hittem volna, hogy egy lánykérés ilyen átkozottul fájdalmas! Csodálatosan szép az eljegyzési gyűrű és nem találok szavakat!
Szerencsére másnap reggelre már kutya bajom sem volt, és azóta is a legnagyobb boldogságban élünk. És azóta sem mentünk Horvátországba…

Vissza a lap tetejére