„32 éves voltam, mikor András, 4 év járás után végre valahára megkérte a kezem. Vidéken volt az esküvőnk, én lementem már napokkal korábban a családommal és a koszorús lányokkal, hogy fel tudjunk rendesen készülni a Nagy Napra, persze több volt a buli része a dolognak, mint a készülődés és a szervezkedés, szépen fogyott a névre szóló vörösbor és a pezsgő is…
András csütörtök éjjel jött utánunk vonattal, hulla fáradt volt csórikám, mire elért a házhoz.

Péntek délelőtt megkezdtük a sütés-főzést, az ismerősök feldíszítették a művelődési házat, majd mikor késő éjszaka enyhe gyomorfájással és macskajajjal beestünk az ágyba, csak úgy rutinból megkérdeztem Andrást, hogy ugye elhoztad a karikagyűrűket? Párom arca fal fehérre váltott, kérdeztem mi van, mi történt, mire felpattant és az előszobához rohant.
„Azt a ….. élet! Hát ezt nem hiszem el! Hogy lehetek ekkora barom?”
Na, ekkor már sejtettem, hogy valami nagy gáz van.

Eszti és András majdnem elveszített karikagyűrűi. Kár lett volna értük… További karikagyűrűk itt.

Az történt ugyanis, hogy az én édes, drága, egyetlen szívem csücske fent hagyta a vonaton a kabátját, amiben természetesen ott pislogtak a karikagyűrűink. Mondanom sem kell, tönkre volt téve a péntek éjjelünk, nálam elszakadt a cérna és hamarosan üveghangon káromkodtam több élő és holt keletbalkáni nyelven, majd pár deci házi barack után-csak a megnyugtatásom miatt fogyasztottam el-vad telefonálgatásba kezdtük, MÁV, ismerősök, mindenkit mozgósítottunk, persze semmi eredmény.

Szombat reggel céltalanul bolyongtunk a városban, már ötletünk sem volt, mit csináljunk, hova, kihez forduljunk, mikor András, végső elkeseredésében azt javasolta, térjünk be a helyi zálogfiókba, hátha valaki pénzzé akarta tenni az ékszereinket. Hülye ötletnek tartottam, meg különben is lemondtam már az egészről, majd felhúzunk egymás ujjára valami kulcskarikát, aztán helló, de erősködött, hogy csak nézzünk be, egy próbát megér.

Szomorúan ballagtunk az ablakhoz, majd faggatni kezdtük az eladóhölgyet, hogy nem adtak-e le neki egy rozé aranyból készült karikagyűrű párt ma reggel, azt mondjuk sejtettük, hogy a kérdés rozéra vonatkozó részét tökéletesen fogják érteni itt vidéken, de láss csodát, előhúzott az eladó egy kis dobozt, amiben benne voltak a cuccaink! Hát komolyan mondom, én azt hittem, hogy ott heyben elájulok örömömben és azonnal fehérmenűt cserélek! András nyakába ugrottam és össze vissza csókoltam a kis borostás képét! Mikor végre magamhoz tértem az örömmámonrból, fa arccal közölte a hatvanas hölgy, hogy annyira mégsem rákenroll a helyzet, mert igazolnunk kéne, hogy mi vagyunk a gyűrűk urai.

Természetesen minden papír és blokk András szüleinél volt Budapesten, akik azonnal kocsiba pattantak és lejöttek utánunk, közben előkerült a vonatos-megtaláló is, szóval némi kapcsolati tőke, pár liter vegyespálinka és rendőri segítség bevonásával sikerült visszavásárolnunk a gyűrűket és végre valahára kimondanunk a boldogító igent.

És hogy milyen volt az esküvő?

Életünk legszebb napja volt, sok sírással és nevetéssel, meg persze kimondhatatlan megkönnyebbüléssel.

Puszi:  Eszter.”

Vissza a lap tetejére