Volt egy barátnőm még középiskolában, aki minden héten szerelembe esett. Minden egyes héten halálosan, szenvedélyesen és végérvényesen belezúgott valakibe és megfogadta, hogy ez az utolsó, mert érzi, hogy ez az igazi. Sohasem értettem, hogyan lehet ennyiszer szerelmesnek lenni. Az én kis fejemben az volt, hogy a szerelem az egy nagyon ritka kincs, egyfajta ajándék, ami megtalál minket, ha épp kegyeskedik épp megtalálni, és akkor hatalmába kerít, elsöpör, maga alá temet és rabul ejt.

Természetesen mindenki másmilyen és eleve a szerelem is egy olyan dolog, amit nem lehet pontosan definiálni, sokszor összekeverjük, ha valaki vonz minket, vagy tetszik nekünk, vagy pusztán jól érezzük magunkat a társaságában. Én, ha jól számolom, három és félszer voltam szerelmes. Háromba belehaltam, tisztességgel, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, a feledikből pedig épp most kovácsolunk olyan barátságot és lelki köteléket, ami remélem még hosszú évekig el fog kísérni, mert létezik barátság férfi és nő között, egyetlen feltétele van, a szexuális vonzalom hiánya, azaz, ha a felek nagyon de nagyon nem tetszenek egymásnak.

szerelmes pár

Vannak fiú barátaim, hosszú évek óta, és remekül szót értünk, sok esetben sokkal jobban, mint a lányokkal. És nem vagyunk szerelmesek egymásba és ez nagyon jó, mert ha azok lennénk, akkor elrontanánk a barátságot. Szóval én három és félnél tartok, nem tudom, hogy sok-e vagy kevés, ha mindenképp a drámát akarom benne keresni, akkor az az, hogy egyik szerelem sem volt kölcsönös. Mindig én vagyok a rajongó, a színes kis póni, aki vágtázik a réten és a vesztébe rohan, talán azért, mert nagyon nagyon szeretek szeretni. Az olyan jó dolog. Utálok például utálni, attól ráncos lesz a homlokom és zsémbelődöm, keserűek lesznek a véredénykéim, összetöppedek és dúl bennem a háború, az kimondottan rossz, ilyenkor mindig azon dolgozom, hogy ezt megszűntessem és átalakítsam szeretetté.

Nyilván sokszor nem lehet, mert van, aki annyira megbánt, vagy a földbe döngöl, hülyének néz, kihasznál, hogy képtelenség szeretni. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy ez az ő baja, ő veszíti el az én szeretetemet és ezáltal is szegényebb lesz egy Vikivel, márpedig a Viki általi szeretet az nagyon komoly dolog kéremszépen, ha én szeretek valakit, akkor ott bizony szeretés van csókolom, avval fent ülök a fa tetején és lóbálom a lábam és lufit fújunk és kikacagjuk a pillangókat, és ha kell, évekig csak beszélgetünk és nevetünk.

pillangó szerelem

Ha szerelmes vagyok, akkor az elején megbolondulok, feje tetejére állított homokóra leszek, egyszerre érzek mindent, gátját átszakító folyóvá változom és dübörgök, forgok, harsánykodom, aztán ez idővel megszelídül és a folyó kialakít magának egy olyan medret, ahol szép békésen csordogál. Feltéve, ha a kezdeti hullámok nem söprik el a másikat és hajlandó kivárni az apályt. Ritkán zuhanok szerelembe, 1997-ben volt a harmadik ilyen eset és 2014-ben a háromésfeledik, a kettő közt tehát eltelt 17 év! Szóval nem tudom megérteni a barátnőmet, aki minden héten ezt érezte, persze azóta már ő is felnőtt és lecsillapodott, persze azóta én nem nőttem fel egyáltalán és lehet, hogy megint 17 évet kell várnom. No de mindegy is, a szerelmet nem számokban, centikben és kilókban mérik, hanem mélységekben és magasságokban, ha jönnie kell, jönni fog, ha meg nem, akkor felülök a fára, lóbálom a lábam és dúdolok, hátha meghallja valaki és odakucorodik mellém egy kicsit kikacagni a pillangókat…